Az Eredet Fénye
A város már régen elcsendesedett. A hó nem esett, mégis fehéren derengett minden, mintha a levegő maga döntött volna úgy, hogy ünneplőbe öltözik.
Eryan a tér szélén állt, egy időn túli perem és az emberi pillanat határán. A karácsonyfa alatt gyerekek nevetése visszhangzott, de ő nem hallotta — csak látta, ahogy az idő lassan hajtogatja köréjük a jelen melegét.
Nem volt egyedül. Karen emlékének árnya ott ült a padon, halvány mosollyal.
„Minden évben újra megszületik a fény” – mondta valaha. Eryan most értette meg, hogy nem a gyertyákban lakik, hanem az emberek csendjében, mielőtt kívánnak valamit.
Ahogy a toronyóra tizenkettőt ütött, a világ egyetlen pillanatra megállt. A tachyonok táncolni kezdtek körülötte – mintha maga az Idő is ünnepelni jött volna.
És Eryan, az örök vándor, most először mosolygott. Nem a múlt vagy a jövő miatt, hanem mert egy szempillantásra érezte: az Origóban mindig ott a melegség. Minden újrakezdés karácsonya
